Hatodik parancsolat...

Olvasom, hogy egy tíz éves kislány elindul az édesanyjához. Nagyszülei kiviszik a pályaudvarra, felteszik a vonatra és integetnek. A vonat elmegy, ők ott maradnak. Jól döntöttünk, suttogja az egyik. A másik rábólint. És rettegnek. Az anya egy másik pályaudvaron áll, vár a lányára. És retteg. A kislány átutazza fél Európát. Amikor felszáll a vonatra, tíz éves. Kezében szatyor, benne a tengerimalaca. Utazás közben nézi a tájat. Harckocsikat, lebombázott kórházakat, lerombolt házakat, utcán fekvő halottakat lát. Síró, egymásba kapaszkodó embereket lát. Aztán változik a kép. Békés tájat, kivilágított városokat lát. Félúton, egy idegen országban át kell szállnia. Segítséget kér. A segítők otthonukba viszik. Megetetik, megfürdetik, lefektetik, vigyázzák az álmát. Mint a saját gyerekeikét. Másnap kiviszik a pályaudvarra. Vonatra teszik. Aztán várnak. Amikor a kislány leszáll a vonatról, lélekben már száz éves. Amit látott, és amit átélt, azt nem lenne szabad látnia és átélnie egyetlen gyereknek sem. Amit látott, és amit átélt, azt nem lenne szabad látnia és átélnie egyetlen felnőttnek sem.

Végre megérkezik az sms az előző esti segítőinek: biztonságban vagyok a mamámmal. Így illik, mert segítettek neki. Törődtek vele. Vigyázták az álmát azok helyett, akik összetörték békés kis világát. Hogy soha többé ne lehessen gyerekkora és álmai.

... Ne ölj!

Van valamilyen véleményed erről a Szösszenetről?

Szívesen megosztanád a szerzővel?

Akkor írj egy e-mailt a k.illes@t-online.hu  címre!