És a vonat megérkezett

           (vallomás)

részlet a készülő könyvből

Nem tudom, másokat mennyire foglalkoztat, mi végre is születtek erre a Föld nevű bolygóra? Elmélkednek-e ezen egyáltalán, vagy elfogadják létezésüket, mint tényt, anélkül, hogy különösebb értelmet keresnének létükben? 

Magam a gyógyítást tartottam feladatomnak és életcélomnak. Ebből adódóan különösebben én sem foglalkoztam létezésem lényegével. Tanultam, dolgoztam, mértem a mérhetőt, elfogadtam a tényeket, és következtettem. Azt azonban bizton állíthatom, hogy első eszmélésemtől fogva úgy éreztem, hiába halad előre az idő és teszek jól vagy rosszul bármit is, lényegében egy pályaudvaron ülök, és várom a vonatom.......

Azok az események, amelyek megváltoztatták az életemet, kettőezer tizenhat február huszonnyolcadikán kezdődtek. Arra már nem emlékszem, milyen idő volt. A történet szempontjából tulajdonképpen lényegtelen. Ám mivel jól hangzik az időjárásra való hivatkozás, és sok szerző, mintha jelentősége lenne, szívesen él is ezzel a fordulattal, hát én sem megyek el mellette szó nélkül. Írhatnám persze, hogy ködös. Ez elég sejtelmesen hangzana, illene is a történethez. És azzal se szállna senki vitába, ha azt írnám, egész nap szakadt a hó. De egyik se lenne igaz. Mert az igazság az, erre a részletre, bármennyire is töröm rajta a fejem, egyszerűen nem vagyok képes emlékezni. Úgy vagyok az időjárással, mint az axiómákkal. Volt, amilyen volt!

Akkor már hetek óta "Oscar lázban" égett az ország. Az emberek, mármint azok, akik érdeklődnek a filmművészet iránt, találgattak. Volt, aki biztosan érezte, megkapja, és volt, aki pontosan az ellenkezőjét állította. Még szerencse, hogy nincs több lehetőség, gondoltam én, nagyon is praktikusan. A találgatás az Oscar díjra vonatkozott. Mert abban az évben egy magyar, egy hazánk fia által készített film is a jelöltek között volt. Történetesen Nemes-Jeles Lászó,  Saul fia című alkotása. A díjátadó szokás szerint vasárnapra esett. Rettenetesen fáradt voltam. Az életem akkoriban napi tizenkét óra orvosi munkáról szólt, majd otthon próbáltam úrrá lenni a háztartás felett. Kettőnk küzdelmében évek óta én álltam vesztésre, de becsületemre legyen mondva, beleálltam a harcba, bele én, emberül! Főleg szombat, vasárnap. Azon a hétvégén a szokásosnál is kimerültebben ültem le a televízió elé, hogy lássam a pillanatot, amikor kibontják a borítékot és felolvassák a győztes nevét. Napok óta, ha erre gondoltam és lecsuktam a szemem, hallani véltem... "és aki az Oscar-díjat kapja, Nemes-Jeles László Saul fia című filmjéért". Taps! Nagy esély volt arra, hogy így fog történni, mint ahogy arra is, hogy várakozás közben elalszom. Be kell, hogy valljam, ezt a félelmet a gyakori tapasztalás támasztja alá. Jó néhányszor megtörtént már, főleg éjfél után. Néha, kis túlzással már az ágy felé menet elalszom. Tenni kellene valamit, hogy ne így legyen, futott át az agyamon. Valamit, ami ébren tart. Kézenfekvő gondolatnak látszott az, hogy amíg várok, megnézem a szóban forgó filmet. Még nem láttam, amit szégyen gyalázatnak tartottam. Rozival, aki szintén filmmániás, hónapok óta készültünk a megnézésére, de valami mindig  közbejött.  Végül Rozi, nem tudván kivárni, amíg én is ráérek, valamelyik barátnőjével látta, Én meg sehogy. Na, itt a ragyogó alkalom, gondoltam és leültem a laptopom elé. Aztán, ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám megmondani miért, egy másik film címét írtam be a keresőbe. 

Nincsenek véletlenek, mondják. Én is gyakorta mondtam ezt abban az időben minden meggyőződés nélkül, egészen addig, amíg a Sors be nem bizonyította, hogy a véletlen valóban nem létezik! Mert, ahogy felemeltem a kezem és bepötyögtem a címet, egészen más kerekedett ki belőle. Egy olyan film, amit sokszor láttam. Mondhatnám, hogy kedvenc filmem. Amikor láttam, első látásra megszerettem. A rendező választását sokáig nem értettem. Jelesül azt, miért épp azt a színészt választották a főszerepre, akit. Nem az én zsánerem. Megkockáztatom, a fejemben még az is megfordult, hogy ha nem ő kapja a főszerepet, lehet, sosem veszem észre. Ám ahogy újra megnéztem a filmet, valahogy természetessé vált a jelenléte. Sőt, kis idő elteltével  úgy éreztem, a rendező megtalálta a tökéletes színészt. 

Hallom, ahogy megkérdezik, minek nézem  újra és újra, ha sokszor láttam már? Hát, az igazság az, hogy erre nekem sincs ésszerű magyarázatom. Minden előzmény nélkül tör rám az érzés! Nekem pedig le kell ülnöm és meg kell néznem. Leginkább azt mondhatom, ez a film úgy vonzott akkor is, és most is, mint a mágnes. Azóta tudom, ez nem véletlen, Mert a véletlen, mint ahogy azt korábban is írtam, egyszerűen nem létezik. Mindennek értelme van, mindennek célja van. Figyelni kell és a látottakat megfelelően értékelni. Akkor láthatóvá és érezhetővé válik, mi a szándék, mi a tanítás.

Tehát aznap éjszaka ismét megnéztem a filmet. Jó, jó! Hallom, ahogy mondjátok, oké, hogy megnézted, de melyiket? Bökd már ki végre! És magam is érzem, hogy nem csigázható tovább a kedves Olvasó kíváncsisága! Hát tessék, elárulom! A film .......... 

(folytatjuk)