Karácsonyi sütemény Arzén és szeretet

2019.12.21

Hétfő reggel van. Mesélem bent a munkahelyemen, hogy a lányom új-zélandi udvarlója elhatározta, az ünnepekre hazautazik. Támogatom az utazást abban a reményben, hogy édesanyja a családegyesítés híve és otthon tartja a szoknyája mellett. Bárcsak otthon maradna, fohászkodom naponta. Ám vagy egy hete győzedelmeskedett bennem a karácsony szelleme és elhatároztam, az útra sütök neki kekszeket. Már a múlt héten megvettem a fémdobozt, amibe majd beleteszem. Alkalomhoz illő, vannak rajta csillagok, meg gömböcskék és fenyőágak, szóval jó giccses. Sebaj, jó lesz neki, a beltartalom a fontos, határoztam el. Már megvételekor a boltban is voltak fenntartásaim a dobozzal kapcsolatban, de az okát nem tudtam. Vasárnap estére azután egyértelműen kiderült. Egy egész napot szántam a sütésre. Úgy gondoltam, mézes kekszet készítek. Családi recept, jól bevált, nem nagy kihívás, még nekem sem. Háromszoros mennyiséget kevertem be, ragadt, tapadt az egész konyha, a lakást mézédes, fahéjas illat töltötte be. Extra adag, gondoltam, biztos elég lesz. Ám elkészülte után a fémdoboz csak félig volt sütivel. Micsoda csalódás. Egész napi munkám értékelődött le. Így nem adhatom oda, még akkor sem, ha nem szeretem! Mármint a fiút. Sebaj, gondoltam, levezetésnek készítek egy adag vaníliás kiflit, így éjfél felé. Semmi az nekem? Az elhatározást tett követte. Reggel a kifliket beletettem a dobozba. Nem lett tele, sőt! Mintha kevesebb lenne. Feneketlen ez a doboz, erősödött bennem bizonyossággá a gyanú. Valamit még kellene sütni, de mit? És itt jöttek a képbe mentőangyalként a kolléganők. Mind nagycsaládos, sokat próbált donna. Csupa Gordon Ramsay, nem lehet hát probléma nekik lediktálni egy nagyon egyszerű, ám kiadós süti receptet.

"Pofon egyszerű legyen! Nincs időm! Két nap múlva utazik, hál' Istennek!" mondtam én. Jó, jó, válaszolták és egymás szavába vágva kezdték sorolni a lehetőségeket. Kiválasztottam a legegyszerűbbnek tűnőt, ők meg diktálták a hozzávalókat. Már a negyedénél éreztem, ezt nem, akkor sem, ha az életem múlna rajta. De nem múlt, ez a fiú csak egy potenciális vej volt. És reméltem, úgy válik majd családtaggá, mint ahogy a lottó ötösöm vált eddig valósággá. Amikor egymás szavába vágva részletesen elmagyarázzák, mennyire egyszerű, szinte gyerekjáték ennek a sütinek az elkészítése, rámeredtem a papírlapra, majd tettetett ijedtséggel, felkiáltottam."Állj! Ebből kimaradt valami!""Mi?" kérdezték rémülten és ismét megnézték külön-külön, majd együtt a leírást"Nem, nem maradt ki semmi!" válaszolta megnyugodva Bori, a recept tulajdonosa"De!"mondtam én röviden"Ugyan mi?" kérdezte ő, kissé dühösen, hiszen lányainak gyakran készíti."Az arzén!" válaszoltam határozottan. "Mennyi kell bele?" és már röhögtem. Ők is. A fiú nem jött be, pont úgy, mint a lottó ötös. Amíg együtt dolgoztunk, Bori néha megkérdezte, mi van az új-zélandi vejkóval, fiatal asszony? Nincs, válaszoltam ilyenkor. Néhány napja üzenetet váltottunk a Facebookon. Azt írta, az elmúlt időben sokszor sajnálta, hogy nem kérdezte meg az arzén mennyiségét.Mondtam én, hogy rossz az a recept!