AZ  ÍRÁSRÓL

Budapesten születtem. A Semmelweisz Egyetemen végeztem orvosként, majd a Budapesti Corvinus Egyetemen egészségügyi menedzserként. Édesapám jogász, édesanyám szerkesztőségi titkát volt. Apámtól az állatok szeretetét, anyámtól az olvasás szeretetét kaptam. Belgyógyász, majd gasztroenterológus szakvizsgát tettem.  Az írás, mint lehetőség, nem került látóterembe egészen kétezer tizenhat februárjáig. Akkor egy történet hatására írtam egy könyvet. Egyetlen  embernek szólót. Eszembe se jutott folytatni az írást. De másként történt. Jönnek a gondolatok, én pedig megírom őket.  Nem hagytam fel az orvoslással, hiszen a gyógyítás, a másokon való segítés életem része. De annak a felismerése, hogy leírt szavaim hatnak másokra, olykor évtizedes belső vívódásokra adnak megoldást, hogy segítenek a lelki gyógyulásban, vagy segítenek enyhíteni a testi bajokat, az írást életem fontos részévé tette. 

Én pedig felismertem, hogy az a pillanat, amikor megszületett az elhatározás az első könyvem megírásáról, életem második legfontosabb dátumává vált.

Rendhagyó önéletrajz

Nyolc hónap állt rendelkezésembe, hogy kigondoljam, mivé is szeretnék válni majd egyszer, ha felnövök. Ezt az időt családomnak köszönhetően háborítatlan nyugalomban tölthettem, így semmi sem zavart a döntés meghozatalában. Amikor a vártnál úgy egy hónappal korábban megérkeztem, fontosnak éreztem azonnal közölni a körülöttem állókkal, orvos leszek. Meglepődve kellett tapasztalnom, hogy ez senkit sem érdekelt. Anyám, az orvos és a szülésznő el volt foglalva a csodálásommal. Apám később csatlakozott hozzájuk. Szüksége volt egy kis időre annak a feldolgozásához, miszerint a várt fiú helyett lánya született. Amikor évek múlva ezt nehezmé-nyeztem, ő az apák ősi, fiú utáni vágyára hivatkozott, én pedig elfogadtam a mentegetőzését. Családomra a feltétel nélküli szeretet volt jellemző. Kezdetben mit sem tudtak arról a döntésemről, hogy orvos leszek, én viszont ezt tényként kezeltem annál is inkább, mert nem volt B tervem. Ez azóta is jellemző rám. Nem vacakolok másik terv kidolgozásával, végrehajtom azt, amit elsőre kigondolok. Apám szívesebben látott volna fizikusként, annál is inkább, mert volt hozzá affinitásom. Így aztán a felvételi idején feltette nekem azt a kérdést, mi lesz, ha nem vesznek fel az orvosira? Mért ne vennének, kérdeztem. Nem tudott mit válaszolni. Nekem lett igazam, felvettek. Hat csodás egyetemi év után átvettem a diplomámat és megkezdtem a munkát a nagybetűs életben. Hurrá, a helyemen vagyok, gyógyítok, gondoltam. És  megnyugodva éltem a mindennapjaimat. Ám a Sorsnak más terve volt velem.....

Kétezer tizenhat február huszonnyolcadikán megismertem egy történetet, ami elkapott, mint az örvény, és azóta is fogva tart. Két nappal később, egy keddi napon  tizenkilenc óra ötvenöt perckor,  miközben hazafelé vezettem, ki tudja, honnan, jött az ötlet, könyvet kell írnom arról, amit a történet kapcsán gondolok. Hazaérve leültem a laptopom elé, és nekikezdtem. Mindjárt a címnek. Végtére is minden  könyv  azzal kezdődik, gondoltam. Néhány pillanatnyi mérlegelés után leírtam: Kapcsolódások és vonzódások.  Jó kis cím, mondta később András, a kiadóm. Mi tagadás, azóta is kedvelem az ütős címeket. Így született meg az első könyv egyvalakinek, a semmiből. Kitérő, gondoltam, amikor befejeztem. Nem így lett. Egy évig csak versek "jöttek". Ezekről  annyit mondhatok, figyelembe véve az emberiséget eddig ért csapásokat, örökre titkosítottam. A versek után az írásban egy év szünet követ-kezett. Alkotói csend, mondta a barátnőm. Vége, ennyi volt, vontam le a következtetést én anélkül, hogy sze-mernyi szomorúságot éreztem volna. Nem lett igazam, mert kétezer tizennyolc nyarán újra kezdődött. Egymás után születnek a könyvek. A Varjú ikrek története, az Álomkövek, a Lepketánc 1 Zoé könyve, Lepketánc 2 Múltban vagy jövőben,  Lepketánc 3 Krisztina könyve, ...a Dög, a Kifosztottak,, a Gúzsba kötve.......És persze vannak  novellák,  amiket szösszeneteknek hívok, na és ott van az új kedvenc  a "Tudtad, hogy" blog.... és még nem is említettem a titkos terveimet...

Leülök....... hallgatom a zenét....... valahonnan jönnek a gondolatok.......és kis idő múlva írni kezdek......

Az utolsó versem így végződik:  'Elment az eszem, ha nektek így könnyebb!" 

Elment? Lehet. Bár én ennek az állapotnak minden pillanatát élvezem!